Egy kis dombra lecsücsülünk
Ha kis domb nincs, egy kis kanapé is megteszi. Sok-sok párnával.
Csatatér
Egyidejűleg több fronton is támadni nem igazán hatékony, úgyhogy még mielőtt folytatnám csodálatos kollekcióm gyártását és beblogolását (nem mellesleg varrtam már két újabb ruhát meg egy csomó kiegészítőt, amióta legutóbb jelentkeztem), na szóval mielőtt folytatódna a nagyívű projekt, mindenképpen pontot kellett tennem a párnavarrás végére.
Mielőtt bemutatnám a legújabb párnáimat, íme, egy kis ízelítő abból, mivel jár nálam a varrás.
A folytatás előtt még elpucolom mindezt, ha beleegyeztek...
Fehér sapkalap
(Avagy nem sikerülhet minden úgy, ahogy akarjuk.)
Újabb sapkalap, igen, ezúttal fehérben. A szabásmintáról nemigen van mit mondani: fehér termovelúrból egy kör, valamint egy hosszú anyagcsík, az alján két centi visszahajtással. Az anyagcsíkot rávarrtam a körre, majd a visszahajtásnál rágépeltem egy csipkeszalagot:
Ezután, hogy az aljának egyen egy kis tartása, a visszahajtásba belefűztem a termovelúr szegélyéről levágott anyagcsíkot:
Ezután összevarrtam hátul a sapkalap alját, és kész - lett volna, de túl magasra sikerült, és ettől leginkább egy szakácssapkára hasonlított, úgyhogy a felső részből bevettem pár centit. Feltehetőleg túl sokat is, mindenesetre most hordható ugyan meg tulajdonképpen semmi baja, nekem valamiért mégse tetszik.
Vadiúj csipkés hordatlan sapkalapot, valaki?
Fogadalmak, megint
Tavaly kifejezetten jól elketyegtem azzal, hogy kábé fél évig nem veszek semmiféle ruhadarabot meg miegymást (jó, voltak kis kilengések rózsás cipővel meg harisnyákkal), úgyhogy ezt a kiváló ötletet idén is alkalmazni fogom - kisebb kiegészítésekkel. Nem venni semmit, de semmit olyasmikkel jár együtt, hogy az ember egyszer csak ott áll Krakkóban egyetlen meleg szvetter nélkül, és mindenféle fifikás keresztbevásárlási trükkökre van szüksége ahhoz, hogy ne vegye meg az Isten hidege; más frusztrációkról nem is beszélve. Ezért ezúttal nem a semmitdesemmit elvét hirdetem meg, hanem az igencsak kicsikére szabott keretösszegét, amibe azért beleférhet még ezmegaz.
Tehát: február másodikától augusztus másodikáig maximum 20000 magyarus forintokat fogok költeni ruházatra, cipőzetre, kiegészítőkre, ruházati és barkácsolási alapanyagokra (kivétel a festék és ecset, ha tényleg megkapjuk a Repülő Kutató nagymamájának lehordott szekrényét - meg lettünk fenyegetve, no). Cserébe viszont minden héten varrok/bütykölök valamit - még akkor is, ha már sikeresen összeállítottam a csodás Burgunceville-Prague kollekciómat, amivel még félúton se vagyok, de nem is blogoltam be még mindent.
Úgyhogy folytköv.
Kabátcsinosítás 2.
Mint már az előzményekben jeleztem, a kabát az átalakítás ezen pontján vállban már jó volt, de még szerettem volna néhány változtatást, amitől dámásabbá válik (mármint az én fogalmaim szerint - természetesen bakanccsal fogom hordani meg óriási táskákkal, nem pedig tűsarkú csizmával meg ipicipi retiküllel, szóval megteszem én, ami tőlem telik, de az nem valami sok).
Előbb a zsebekkel kellett elbánnom, a zsebfedő kifejezetten rossz helyen állt, csípőben rettentően erősített. Így hát elővettem a fércbontót, és kifejtettem a zsebfedőt a helyéről:
A keletkezett rést kézzel bevarrtam, egyúttal odafogva a varrás közepére egy, a zsebfedőből kivágott és kétoldalt cikcakkal elszegett szövetcsíkocskát amolyan "gomblyuk" gyanánt, alája pedig a megfelelő helyre odavarrtam egy gombot is:
A gombnak, ami egy régi kabát mandzsettájáról származott, a nagyobb testvérkéit varrtam fel a kabát eredeti gombjai helyére - nem volt azokkal semmi baj, csak nem voltak túl pofásak.
A kabát ujja is túl hosszú volt, de nem volt kedvem ott is felfejteni-újravarrni, úgyhogy más módszert választottam, ezzel tetszés szerint változtathatom a kabátujj hosszát:
Bizony, gumit fűztem bele. Miután kifordítottam, még mindig úgy éreztem, hiányzik róla valami, úgyhogy kibontottam fércbontóval egy darabon az ujja alján a varrást, és a résbe rejtve a végeket, felvarrtam a géppel a kabátujjra egy csík paszományt és egy csík csipkét:
A rést kézzel eldolgoztam, aztán szintén kézzel felvarrtam egy csík paszományt a kabát gallérjára és hajtókájára is.
A végeredmény így nézett ki:
Új, (számomra legalábbis) érdekes kabát, viszonylag kevés munkával. Remek.
18-asból 12-es
Avagy nagy szoknyából kisebb szoknya. Nem nagy truváj, de azért leírom, hátha valaki hasznát veszi.
A nagy "kollekció-kupac" részeként vettem meg (=turkáltam ki) ezt a nagydarab, fodros, szürke-fekete mintás kordszoknyát is, mely a kedvenc fodros-mintás szoknyákat termő helyemről származik eredetileg, a M&S Per Una vonalának darabja.
Általában az ilyen szoknyák átalakítása akkor a legegyszerűbb, ha a cipzár hátul található, ilyenkor csak kétoldalt kell bevenni belőle annyit, amennyi szükséges; bár tulajdonképpen az se nagy gond, ha a cipzár oldalt van, csak kicsit trükkösebb módszert kell alkalmazni. Most viszont egy harmadik technikával voltam kénytelen dolgozni, mégpedig emiatt, ni:
Mint még a boltbeli vizsgálat során észrevettem, a szoknya felső részén, a cipzár mellett nemcsak hogy sikerült valakinek pár csudaszép lyukat produkálnia, hanem még igazi profi módjára be is "stoppolta" némelyiket. Persze attól én még megvettem - beleszerettem az anyagba, amúgy meg kilóra adták, és különben is már tudtam (nagyrészt), hogy mit fogok csinálni vele. Ebben az esetben például nagy segítséget jelentett, hogy a szoknya 18-as méretű volt, hosszra pedig a földet seperte. Ha a méretével-anyagával minden rendben lett volna, akkor alulról lett volna érdemes kivágni belőle, de így felülről futottam neki.
Először is kifejtettem a szoknyából a cipzárt (el is tettem a cipzáras dobozba, jó lesz az még), és levágtam a felső szegélypántot, majd arról fércbontóval leszedtem az akasztókat. A kibelezett szoknyát magamhoz mértem, hogy megállapítsam, körülbelül milyen hossz esetén nem esnék hasra benne, majd a felső részből levágtam egy csíkban a fölösleges adagot - ezzel a művelettel sikerült megszabadulnom a lyukas-stoppolt résztől is.
Ezen a ponton a szoknya megfelelő hosszú volt, és sehol sem lyukas, cserébe nemhogy 18-as, de inkább 22-es méretűvé változott. A továbbiakban a karcsúsításával kellett eljátszanom. Ezt szűkítőkkel óhajtottam megoldani, így hát kedves öreg "szabókrétám" (=egy vékonyra kopott szappandarabka) segítségével berajzoltam azokat a szoknya visszáján az elejére:
valamint a hátuljára:
Bevallom, türelmetlen voltam, és nem számítgattam ki előre a dolgokat, hanem csak esik-puffan módszerrel rajzoltam be ezeket. Rosszul is kijöhettem volna belőle, de mázlim volt.
A szűkítőket a szoknya visszájáról összevarrtam, levasaltam, majd a színéről levarrtam a levasalt részeket, legyen egyenletes. (Ezt az eljárást egyszer majd igény esetén bemutatom, de ezen az anyagon úgyse látszik jól - próbáltam ugyan fotózni, de reménytelen volt, ez a további műveletekre is érvényes. A képek megvannak, de még én is csak azért tudom, hogy éppen mi történik rajtuk, mert én csináltam.)
Ezután biztosítótűvel összefogtam a cipzár után maradt rést, és felpróbáltam a szoknyát. A terv az volt, hogy ha még éppen átfér a csípőmön, összevarrom a cipzár helyét, és gumiházat készítek a szegélypántba; ha nem fér át, visszavarrom a cipzárt is. Éppen átfért, halleluja. Gumiház. Természetesen, hogy semmi se menjen kárba, magát a gumiházat abból az anyagcsíkból gyártottam le, amit a szoknya felső részéről vágtam le. Kinyisszantottam belőle a lyukas-stoppolt darabot, így éppen elég hosszú lett, és nagyjából olyanformán, ahogyan ferdepántot varr fel az ember valaminek az elszegésére, rádolgoztam a szoknya felső szélére. Belehúztam egy megfelelő méretű gumit, kézzel eldolgoztam a gumiház zárását, majd visszavarrtam a kezdetekkor leoperált akasztókat.
Az átalakítás kétségkívül sikeres volt, az előtte-utána fotók összevetése viszont nagyjából fölösleges: hosszú, fodros szoknya volt, hosszú, fodros szoknya maradt. Felpróbálva persze zongorázni lehetne a különbséget, de ez nem az a blog, legalábbis amíg meg nem tanulom kezelni a fényképezőgépen a késleltető funkciót. Azért tessék, itt egy kép, mi lett a vége.
Ruha+póló=ruha
Kérdezhetnétek, minek nekem szétvágni egy pólót meg egy ruhát, hogy végül úgyis csak egy ruha legyen belőle. Óóó, várjátok csak ki a végét.
A kupacomban található négy rugalmas plüssbársony izé közül csak egyetlenegy, a sötétlila volt pontosan az én méretem, a többi mindenképpen átalakításra szorult. Első pillantásra a leginkább rémítő látványt persze ez a 18-as méretű, sziporkanyakú akármi nyújtotta.
A meglehetősen vastag bársonyanyag kiváló állapotban volt, a hossz pont megfelelő, a szélességén lehet javítani nagyjából bárminek, de ez a redőzött fémszálas rettenet a nyakkivágáson, amin a fény is seggreesik... ennek mindenképpen mennie kellett.
No de mire jó a fércbontó. Mázlimra az izé nagyját csak a vállon rögzítették, játszi könnyű volt lefejteni, viszont rá kellett jönnöm, hogy a C&A nagylelkűen belülre is rakott egy fémszálas partedliszerűséget, azt pedig csak levágni lehetett, majd a nyakkivágáson maradt részből egyenként kihúzgálni a rémes kis szúrós angyalhajakat. Kulimunka volt, de azért egy rész Castle alatt sikerült a teljes sziporkanyakat eltávolítani, remek. (Ne, ne is kérdezzétek. Persze hogy nem dobtam ki. Egyelőre fogalmam sincs, mit csinálok majd vele, de kidobni, azt nem sikerült.)
Következő állomásként a ruha visszáján bejelöltem, hogy mennyivel szeretném szűkebbre venni. Nem terveztem túlságosan testhezállóra, de ilyen lötyögősen semmiképpen nem maradhatott.
(A fehér bigyó egy öreg, kerekre-vékonyra kopott szappan, azt használom szabókréta gyanánt.)
A kijelölt vonalon keskeny cikcakkal végigvarrtam, felpróbáltam a ruhát, megfelelőnek deklaráltam (kivéve a még mindig kissé bő karöltőt, de az, mint majd meglátjátok, eleve így volt betervezve), majd a varrásvonaltól egy centire levágtam a fölös anyagot, és széles cikcakkal elszegtem a ruha oldalát.
Ezen a ponton a valahavolt sziporkanyakú böhöm elvben már hordható lett, de hát persze nem álltam meg itt, nem úgy megy az mifelénk. Ugyan tessék mondani, hányszor és hová vehet fel az ember lánya egy meglehetősen vastag, cserébe viszont ujjatlan fekete bársonyruhát? Egy háromnegyedes ujjút viszont már... Na ugye.
Úgyhogy elővettem a kupacból a liláspiros rugalmas bársony pólót (Debenhams, 16-os méret, rettenetesen idétlen flitteres nyak, viszont szintén kiváló állapotú anyag), és ruhaujjat gyártottam belőle, így ni:
Az ujjhoz használt szabásminta a Burdából származik*, és mint látható, úgy tettem rá a kifordított pólóra, hogy az alja szegése funkcionáljon majd a ruhaujj szegéseként. Körberajzoltam, egy centi ráhagyással kivágtam, az anyag szélét cikcakkal elszegtem, az ujjat keskeny cikcakkal összevarrtam, majd beállítottam a ruha karöltőjébe, és keskeny cikcakkal belevarrtam.
A képen, ami a ruha hátáról készült, már a következő fázis előkészületei is láthatók, de leginkább annak az oka: az irgalmatlan mély háta kivágás. Nem rossz, szó se róla, de erőteljesen behatárolja, hová és mivel lehet felvenni. (Nekem például egyetlen olyan melltartóm sincs, ami ne látszana ki belőle.) Ezért kell bele egy betét, amit - tádámm! - a képen fent látható darabból terveztem kivitelezni. Az bizony nem más, mint a liláspiros bársonypóló levágott ujja.
A pólóujjat bedugtam a háta nyakkivágásába, bejelöltem, levágtam, elszegtem, aztán az előkészített darabot begombostűztem a kivágásba, és belevarrtam.
Most már tényleg csak az az apróság hiányzott, amitől a ruha igazán érdekessé válhat - és ezen a ponton tényleg ne tessék komolyan venni a következőket, csak a Burgunceville-Prague kollekció nagyívű tervével marháskodom. Lássuk ugyanis, milyen ötlettel szolgálhat a kedves Alfons valamelyik plakátja? Például ez itt:
A hajba tűzött levelektől meg a mezítlábtól most eltekintünk, inkább nézzük középen azt a szalagos masnit, aztán hazudjunk egy kis empire-vonalat az új ruhánknak.
Két és fél méter selyemszalag, az oldalvarráson meg egy-egy bújtató. És kész is.
* Tapasztalataim alapján, hacsak nem valami különleges ujjról (raglán-, kimonó-, dirndli- vagy effélék) van szó, és rugalmas az alapanyag, a Burdában található ruhaujjak a legtöbb szabásmintához és átalakításhoz kompatibilisek. Ezt, amit itt láttok, a szűkebb ruhaujjakhoz használom, aztán van még egy közepes meg egy bő ruhaujj-szabásmintám is. Egyszer majd persze sehogy sem fognak passzolni a dolgok, és akkor fogcsikorgatás lesz, de egyelőre még mindig bejött.
Nautilus-sapkalap
Nem Némó kapitány hajója adta a nevet ennek az új kreációnak, hanem a vízicsiga* - engem legalábbis arra emlékeztetnek azok a maradékok maradékából pödörgetett díszek, amiket ehhez a sapkához használtam fel.
A nautiluscsiga-díszeket én találtam ki egyszer úgy hat-hét éve, mikor anyagficnikkel marháskodtam unalmamban, és azóta le is gyártottam időnként néhányat, de ekkora mennyiségben még sose. (Attól persze, hogy én találtam ki, minden bizonnyal már ezer évvel ezelőtt is pödörgetett ilyeneket unalmában valaki, nem akkora találmány ez. Éppen csak még nem találkoztam velük sehol, szóval ha már csinálta is más, nem tőle tanultam.)
Szóval, íme, így készül a nautiluscsiga. Direkt a ti kedvetekért használtam hozzá színben elütő cérnát, hogy jól látható legyen a folyamat - egyébként természetesen az alapanyaghoz hasonló színű cérnával szoktam dolgozni.
Először is a maradékok maradékainak maradékából, valamilyen nem foszlós kötszövött anyagból (a termovelúr ideális hozzá például, de más anyagból is megy, csak azt szegni kéne) hozzávetőleg az alábbihoz hasonló formákat kell kivágni:
Ezután a rövidebb oldalon, a szélesebbik végtől indulva végigöltögetni az anyagszéltől néhány milliméternyire:
Összehúzni az öltéseket,
formára igazítani, rögzíteni a csigát:
És kész. Ha az embernek sok ráérő ideje van (vagyis leginkább akkor, amikor garantáltan valami mással kellene inkább foglalkoznia) ilyen szép mennyiséget lehet legyártani belőle, kisebbeket-nagyobbakat, bármilyen színben:
Ezeket aztán az égvilágon bármire fel lehet varrni-tűzni: kabátgallérra, táskára, sapkára, pulóver vállára, övre, szóval tényleg bárhová. Én így elsőre egy sapkát tiszteltem meg vele.
A sapkavarrásról nincs mit sokat beszélni: felnőttsapkát is nagyjából olyannyira ötletszerűen varrok, mint gyereksapkát. Alapanyagként egy több mint három éve varrt szoknyát vágtam szét hozzá, ami túl bumfordira sikerült, az arányaival sem volt minden rendben, így hát összesen talán négyszer vettem fel, aztán félretettem a reciklálandó kupacba.
Ezúttal a középső részéből vágtam ki egy körformát, valamint az alján a fodorból egy ilyen bumerángszerű izét, ni:
A fodrot eredetileg másfél centis visszahajtással szegtem el, részben ettől is lett ennyire bumfordi és dirndliszerű a szoknya - most viszont ez roppant jól jött nekem, mert így eleve kész volt a sapka aljára a gumiház. A legszélesebb részén kb. 12 centis csíkot rávarrtam a körre, a találkozó végeket is összevarrtam, aztán gumit húztam az aljába. A végeredmény a svájcisapka és a turbán között félúton elhelyezkedő bizarr tökfödő lett (vállveregetés magamnak). Erre gombostűztem rá néhány nautilust:
Kicsit próbálgattam még, hogyan a legjobb az elrendezésük, aztán amikor eldöntöttem a végleges helyüket, apró, többé-kevésbé láthatatlan öltésekkel felvarrtam a vízibizbaszokat a sapkalapra.
Íme, kedvenc sapkalap-modellem, Boldizsár. (Fejméretünk megközelítőleg azonos, bár formáját tekintve némileg eltér; Boldizsár legényes báját felülmúlni ugyan nem tudom, de ezt a sapkalapot már megdicsérték, úgyhogy nekem sem állhat túl rosszul.)
* Vagy kagyló. Vagy lábasfejű. Ehh, mondjuk azt, hogy vízibizbasz.
Kabátcsinosítás 1.
A kabátokkal mindig baj van: ami jó vállban, az derékban általában lifeg, csípőben meg szűk. Ami viszont csípőben jó és derékban alig-alig lifeg, az mellben éppencsak jó, a válla pedig marha széles. Az ujja legalább mindegyiknek hosszú, kivétel nélkül. És nem, nem vagyok hajlandó az ortopéd alkatom számlájára írni a dolgokat: olyan hosszú karom van, mint egy orangutánnak; a jelenlegi körméreteim pedig 100/76/98, ha két méter húsz centi lennék, éppen jók lennének az arányaim a modellszakmához is. (Természetesen nem vagyok kettőhúsz, de modell sem akarok lenni hálistennek.)
Mindenesetre a kabátvásárlás mindig problémás, nem is szeretek kabátot venni, drágák is meg a fentebbi bekezdés összes nyűge, csuda, hogy egyáltalán találok magamnak. Ezúttal viszont turkálóba mentem, és elsősorban színre meg hosszra utaztam: egyszerű szabású, kissé karcsúsított, bokáig érő szürke kabátot akartam magamnak. Sikerült is turkálnom egy kiváló állapotút, 80% nyersgyapjú, 20% poliészter, nem lehordott, nem foltos, sehol egy hiba.
(Az alsó részét nem mutatom, mert azzal nem történt a továbbiakban sem semmi: hátul térdig felsliccelt, sima kabát, a bélése alul a slicc miatt nincs rögzítve a szövethez - ennek mondjuk még lesz jelentősége a jövőben.)
A válla ennek is széles volt, ráadásul furán gyürkölődött benne a válltömés, de ez volt a legjobb találat az összes közül, ami szembejött. Valahogyan azzal a vállrésszel kellett kezdenem valamit, de ha lehetséges, anélkül, hogy az egész kabátot szét kellene miszlikelnem. Ki az, aki segíthet egy amatőr varrónőnek? A válasz logikus: más amatőr varrónők.
Hát nekifeküdtem a netnek. Találtam is jónéhány ötletet, de a legjobb receptet itt leltem fel: angolul, sok szép képpel meg magyarázattal. Ráadásul nem is kellett azzal tökölnöm, amivel Lizzie B. kezdte az egészet, mármint hogy bélés hátul-alul kibont - nem is volt összevarrva! Úgyhogy játszi könnyedséggel ráncigáltam ki a vállrész visszáját a slicc mellett a jobb oldalon, és így teljes pompájukban megszemlélhettem a varrás történetének legelcseszettebb válltöméseit:
Mondanom sem kell: nyissz. Az ujjak bélését alul-felül gondos kezek bezzeg hozzárögzítették a kabát törzséhez, úgyhogy annak is nekiestem a fércszedővel:
Na hát akkor. A kabát mellben éppen hogy jó volt, nem akartam ezt megbontani, úgyhogy csak a vállrészt férceltem be felül kiszélesedő félhold formában:
Felpróbáltam, jóleszaz, végigvarrtam géppel, újra felpróbáltam, végigcsináltam mindezt a másik vállával is, újabb próba, szuper. A ráhagyást a varrástól fél centire levágtam, eltisztáztam, és voálá, máris volt egy vállban pontosan illeszkedő kabátom, végre.
A hülyeségek csak ezután következtek, mert persze ezen a ponton már nem állhattam meg. Még mindig túl hosszú volt az ujja, nem tetszettek a gombok sem, a zsebfedő éppen a legelőnytelenebb ponton ácsorgott a csípőcsontomnál, és egyébként is, hol volt róla a csingilingi, amitől a kollekcióm részévé válhat a szép új passzentos kabátom?
Szóval eddig tartott a reparáció, ezután jön az átalakítás része.
(Folytköv.)
Szürke, fodros póló
Nagyon bonyolult átalakítás után íme egy, a lehető legegyszerűbb. Fél óra munka volt vele, nem több.
A lehetőségek kupacában volt egy sima szürke v-nyakú póló is, ezt tuningoltam fel félóra alatt egy csíknyi világosabb szürke pólóanyaggal.
Na vajon honnan van az a világosabb szürke pólóanyag? Hát innen, bizony. Mikor fonallá nyírtam a döglött pólót, az alját előbb levágtam, ez az. (Nem dobtam ki, hát persze hogy nem! Még az ujja is megvan, retteghettek.)
Ezúttal egyenletesre vágtam a fonalgyártáskor a póló aljáról levágott, eleve félbehajtott anyagcsík szélét, majd ezt közepes, sűrű cikcakkal eldolgoztam, varrás közben kitartva az anyagot, hogy fodrozódjon. A fodros szélű csíkot félbevágtam, aztán az így keletkezett két csíkot felvarrtam a szürke póló nyakkivágására, előbb az alsót, aztán a felsőt: az egyiket fél centire a v-nyakú kivágás belső szegésétől, a másikat pedig pontosan annak a vonalára, így ni:
A képen már látszik, hogy a pólófonalból egy fél méteres darabot masnira kötöttem, a fonalvégeket pedig csomóra. Ezt varrtam fel kézzel a v-kivágásra, hogy lefogjam az esetleg felbillenő fodrokat.
Íme. Félóra munka, új póló.
Fekete, csipkés kézitáska
Nem kis feladat volt táskát varrni házilag, de hát ha szeretem a hülye kihívásokat. Mindenesetre tessék kapaszkodni, hosszú lesz; aki pedig sikeresen végigrágja magát rajta, szóljon hozzám valamit, akár azt is, hogy bú - csak hogy lássam, nem dolgoztam potyára két órát ezen az egy bejegyzésen...
Előrebocsátanám, még sose varrtam bőrből semmit. Azt viszont előre is tudtam, hogy nehéz lesz. A bőrhöz speciális varrógéptűre van szükség - gondolom, az nem lesz nagy meglepetés, hogy volt ilyen a házban. (Boldogult ifjúkoromban olyan sok szép varró- és barkácseszközt beszereztem, hogy most gyakorlatilag nem kell vennem semmit a projektjeimhez. De jó.) A bőrt fércelni vagy gombostűzni sem lehet, mert meglátszik a nyoma. Ráadásul a keményebb bőrökkel nem tud megbirkózni egy háztartási varrógép, a vékonyabb, úgynevezett ruházati bőrök/műbőrök esetében meg a szakítószilárdság jelenthet gondot, szóval ezzel is meg kellett birkóznom. Na és persze még ott van az az apróság is, hogy ha bontott anyagból dolgozik az ember, a már létező varrásokkal is kalkulálnia kell - mint mondtam, a bőrön mindennek meglátszik a nyoma. Szabásmintám sem volt, fejből találtam ki, hogy mit, hogyan, mekkorát.
Azt a nagyon jó állapotú műbőr férfidzsekit, amit a kupacnyi lehetőséggel együtt vettem, először szét kellett boncolnom minél több darabra, hogy láthassam, pontosan mivel gazdálkodhatok. A táskába végül a következő részek kerültek bele: a dzseki háta, az egész dzseki alján végigvonuló szegőpánt belső része, a jobb és bal elejébe belül beállított csík. Íme:
A táska oldalrészéhez az ujjakból vágtam ki darabokat, de persze elfelejtettem lefotózni, ehh. Az eleje szegőpántjaiból készült a fogantyú, az alsó szegőpántból azoknak a tartóit vágtam ki (mindjárt látni fogjátok, miről beszélek), a hát nagyobbik darabjából a táska eleje-hátulja, a kisebbikből az alja lett. A táska elejét és hátát úgy szabtam ki a dzsekidarabból, hogy az oldalsó varrásvonalakat megőrizzem - ebből lett a későbbiekben a táska felső pereme.
A táska nem bírt volna ki nagyobb megterhelést, ha nem varrok bele egy erősebb bélést, így hát miután kiszabtam a darabokat, mindegyikhez egy-egy ugyanakkora méretű bélésdarabot is kivágtam: az elejéhez-hátuljához egy jó tartású bútorkordból, az aljához és oldalához pedig a Repülő Kutató egyik kiszolgált farmerének szárából (igen, tényleg nem dobok ki semmit, grr). A bélésdarabokra még külön merevítő közbélést vasaltam rá, ha így sem bírja el a cuccaimat, hát az anyját neki, azt. Mivel viszont ezt a bélést csak erősítésnek szántam, a már sokat emlegetett piros csíkos selyemből (aka sötétítőfüggöny) is kivágtam mindegyik darabot, azt egyelőre félretetttem. Végül a táskadarabokat és a bélésdarabokat cikcakkal összevarrtam a szélükön, így ni:
Az eleje-hátulja bélését, mint látható, úgy terveztem meg, hogy a már emlegetett felső peremet is belekalkuláltam - ide kerül majd ugyanis a cipzár. Addig viszont még igen sok volt hátra: például kitalálni és megvarrni a fogantyúkat.
A fogantyúk az eleje belső szegőpántból készültek: ezeknek leegyenesítettem a szélét, majd levágtam egy erősebb szalagból is egy-egy ugyanakkora hosszúságú darabot, mint a két fogantyú, a szalagot hosszában kettéhajtottam, és a csíkok közepére helyeztem. (Ilyen piros volt csak, ráadásul arany szegéllyel, na.)
Ahogyan a facsipesszel rögzítettem a ráhajtást, úgy kezdtem el rávarrni a szalagra a bőrcsíkot, széles cikcakkal. A kész, bélelt fogantyúk színoldalára egy keskeny fekete cérnacsipke-szalagot varrtam fel, hogy takarja a cikcakk esetleges szabálytalanságait. Ezen a ponton mondta be az unalmast az első géptű. (Csak szólok, hogy a bőrvarró géptűk nagyon szívósak: nem törnek el azonnal, hanem előbb meghajlanak. Ha akad, kopog, és csak ráncigálásra akar előrehaladni, akkor már lőttek neki, csak még nem tudja.)
Tűcsere, tovább. A fogantyúk alsó tartórészéhez ebből okulva már nem a vastag piros szalagot, hanem egy erős vászoncsíkot használtam bélésnek. A kiapadhatatlan készleteimben volt négy úgynevezett félkarika, valaha egy esőkabát ujján szerepeltek dekoráció gyanánt, ezekkel terveztem a fogantyúkat a táskához rögzíteni. A dzseki alsó szegélypántját ennek megfelelő szélességben vágtam szét, majd a vászoncsíkra kétoldalt ráhajtottam a bőrcsíkot, kihasználva a szegély eredeti alsó varrását is, így ni:
Kétoldalt ráhajtva rávarrtam a vászoncsíkra a bőrcsíkot, aztán négy egyforma darabra vágtam, és rávarrtam a végükre a félkarikákat.
A félkarikák üres felére a kész fogantyúszalagot varrtam fel, fogantyútartó, félkarika, fogantyú, újabb félkarika, újabb fogantyútartó sorrendben, majd még egyszer ugyanígy. A végére két egyforma hosszú bőr-fém izé volt a kezemben.
A fogantyútartós résznél átlósan levágtam a visszahajtott rész sarkait, majd a fogantyúrész varrásához, ami nem sikerült túl szépen, levágtam a bőrhulladékból négy kis csíkot, és azokat kézzel rávarrtam a fogantyúkra. Ilyenformán tessék elképzelni ezt az egészet:
Ezután következett a fogantyúk meg tartók rögzítése a táskára - remélem, most már összeáll, mit hadováltam itt fogantyúkról meg tartókról:
Mint a képen is látható, celluxszal rögzítettem a táska elejéhez-hátuljához a fogantyúk tartóit, és arra is vigyáztam, hogy tükörszimmetrikusak legyenek (a fogantyúkon lévő csipke szerint). A fogantyútartókat mindegyik csík mindkét oldalán rávarrtam a táskalapokra, menet közben húzva le a celluxot a varrás elől. Végül még egyszer végigvarrtam az eredeti varrásvonaltól három milliméterre, ha így is leszakad, hát nemtommicsinálok.
A táska elejének közepére, épp csak a vicc kedvéért, egy szélesebb csipkeszalagot varrtam fel, kétoldalt rögzítettem keskeny cikcakkal.
A csipkeszalag közepére egy keskeny, hosszú bőrcsíkot varrtam fel díszítésül, ami nem ért fel a peremig, ezért az ötletért különösen megveregettem a vállam, igazán csinos lett. (Képhez tessék legörgetni a végére, a készterméken látható jól.)
Ezután végre nekiláthattam összeállítani a táskát. Először összevarrtam az elejét-alját-hátulját.
(E ponton már kezdett kontrollálhatatlanná válni a hulladékok és ficnik káosza, a jobb alsó sarokban például a végső bélés darabjai láthatók.)
A rögzítés kedvéért még egyszer végigvarrtam a színén is az eleje-alja-oldala eredeti varrásvonalától három milliméterre, aztán a visszájára beállítottam az oldalrészeket, hogy két centivel túllógjanak az alján, és rávarrtam azokat az elejére meg a hátára.
A majdnemkész táskát csak a fotó kedvéért fordítottam a színére, az oldalát és alját is a visszájáról varrtam össze. Ekkor halálozott el a második géptű, szólok.
Tűcsere. A cipzár bevarrásától tartottam a leginkább, éppen ezért a készletből egy mindkét oldalán nyitható cipzárat választottam, ami tíz centivel volt hosszabb magánál a táskánál. Rácelluxoztam a peremre, aztán szétnyitottam. A táska felső részénél mindkét oldalon kihajtottam a már meglévő varrást, a cipzár két részét fejjel lefelé (hogyan lehetne ezt vajon értelmesen megfogalmazni?) cikcakkal rávarrtam annak a szélére.
Ezek után a hajtást visszahajtottam, így a cipzár éppen a megfelelő helyre került, fejjel felfelé. A hajtást levarrtam három milliméterre a szélétől, hogy rendesen rögzítsem a cipzárt.
A táska bélésébe zsebeket varrtam, aztán a darabokból összeállítottam a bélést táskaformájúra:
A felső szélét elszegtem, a bélést így, ahogyan a képen látható, belehúztam a táskába, elegyengettem benne, aztán kézzel bevarrtam a cipzár széléhez a táska elején és hátulján. A cipzár két végét bedugtam a selyembélés mögé az oldalán, aztán azt is levarrtam.
A következő munkafázisról nincs fotó, de addig jó nekem, amíg nincs. Az oldal és az első-hátsó rész találkozását, különösen a cipzár elrejtését kézzel kellett megvarrnom, ez nem lett egy nívódíjas munka, arról nem is beszélve, hogy szerintem vagy öt éve először használtam gyűszűt varráshoz, és még így is megszenvedtem vele.
Mindenesetre a végeredmény ez lett, én meglehetősen büszke vagyok rá - végül is bekerülési költségen körülbelül 1500 forintba fájt, ha nem számolom a már meglévő alapanyagokat és eszközöket, valamint a ráfordított időt, márpedig nem számolom, még csak az kéne. Ráadásul még megmaradt a kabát majdhogynem fele, abból is lesz valami, csak győzzétek kivárni.
Most már csak sikkesen lóbálni kell megtanulnom, a röhej kedvéért ugyanis ez az első kézitáska életemben...
Valami régi, valami új
Ha esetleg azt hittétek volna, hogy nem gondolom komolyan a Nagy Átalakítások Projektjét.
Ez volt:
Ez lett:
(Részletes bemutatást tessék kommentben igényelni; nem volt könnyű munka, a bejegyzés megírása se lenne az.)
Egy "kollekció" kezdetei
Vannak dolgok, amikre a legkevésbé sem érzem érvényesnek azt, hogy ami Jupiternek szabad, arról a kisboci ne is álmodozzon. A varrás például éppen ilyen. Ha nekilátok a magam félig hagyományos módszereivel és fél-autodidakta hátterével egy négypöttyös Burda-modell* megvarrásának, akkor legfeljebb nem sikerül a ruha, na bumm. Drága anyagokat úgysem használok, az elkészítés közben meg rengeteget tanulok arról, következőkor milyen hibákat nem szabad elkövetnem - így hát vidáman nekiugorhatok bármilyen nagyívű varróprojektnek. Például ennek itt, ni.
Az elmúlt két évben a főJupiter (az a rémes, undok és zseniális Karl, igen) minden december elején előrukkolt egy-egy tematikus minikollekcióval Paris-Byzance meg Paris-Bombay címen, és szerintem nem is fogja abbahagyni ezt a jó szokását. Ne is tegye. Herr Lagerfeld ugyan a legutálnivalóbb couturier-k egyike, de hihetetlen, mit tud a muki. Ez a két kollekció ráadásul éppen arról szólt, ami engem a divatban érdekelni szokott.
Sokszor mondogatom, hogy semmi közöm a divathoz, meg hogy nem is érdekel, és ez így is igaz. Amikor ezt mondom, trendekre gondolok, arra, hogy éppen mi a dernier cri, mivel telnek fel az adott szezonban a boltok, mik jönnek szembe az utcán vagy a magazinokban. A divatnak az a része viszont, ami nem trend, de fashion, igenis érdekel. Az inspirációs források, a szokatlan megközelítések, az egyedi nézőpontok érdekelnek - szóval mindaz, ahogyan az undok és rémes, ámde zseniális Karlhoz hasonló egyedek képesek egy vég szövetben vagy egy ruhadarabban meglátni a lehetőségeket.
Nekem ugyan se fülem, se farkam, de attól még nem hiszem, hogy az új kapukra csak bámulnom lenne szabad, ha be is mehetek rajtuk. És attól, hogy nem a tisztaszobába vezet az utam, még jól elszórakozhatok a kapun befelé menet. Úgyhogy már mocorog bennem egy ideje: milyen vicces lenne összedobni egy tematikus minikollekciót, ami épp csak két hajszálnyival különbözik a mostani ruhatáramtól. Persze az ilyen ötletekre mindig megérkeznek a józanész kérdései is, mégpedig hogy hogyan, miből, mikor, miért, és mit gondolok én, Mademoiselle Coco-t akarok játszani a laminált padlón a kétpöttyös Burda-modellek meg a 390 ft/m pamutanyagok között?
Aztán mikor a "miből"-höz megkaptam a kis ruhautalványt, azt mondtam: na ez az, most vagy soha. És miközben az alapanyagaim felé utaztam, már azt is tudtam, mi az, amit keresek: bársonyok, csipkék, feketék, szürkék, a lila váratlan árnyalatai. Valami, amiből kihozhatok egy, a jelenlegi ruháim közé is beilleszthető, de azoktól egy-két árnyalatnyival eltérő, kicsit bohókás, kicsit jelmezszerű mini-ruhatárat - egy tucatnyi új ruhadarab meg egy tucatnyi új kiegészítő, nem is, legyen mindkettőből tizenhárom, épp csak a poén miatt. Kevéske századvég, egy kis szecesszió, fodros szoknyák és boszorkacipők és hímzett pólók, régi holmik új formában, újak régiben, mikor hogy. Nem egy Paris-Byzance, de attól még hívhatom a vicc kedvéért Burgunceville-Prague-nak, például; röhögj magadon, és a világ is veled röhög, nem pedig rajtad.
Száz szónak is egy a vége: nekilátok. Van, amit a nulláról varrok meg, van, amit átalakítok. Egyes holmik csak egy kis pluszt kapnak, másokra a saját tervezőjük sem fog majd ráismerni. Ötletem van elég, anyagom van elég. És mivel bátor vagyok és merész, mint egy begombázott vaddisznó, a következő három hónap folyamán ezzel a projekttel fogok foglalkozni abban a kevés szabadidőben, amire nem tart igényt a tanármunka, a kutatómunka, az írómunka meg a házimunka.
Három hónap, tizenhárom ruhadarab, tizenhárom kiegészítő. Félre az útból, Karl, jövök.
* A Burdában pöttyökkel jelzik az adott ruhadarab elkészítésének nehézségi fokozatát, egy pöttytől fel négy és félig. Az én képességeim a kétpöttyösig jók, a hármasnál már rengeteget tökölök, bontok és káromkodom.
Egy kupacnyi lehetőség
Ha egyébként nem is, varróblogilag mindenképpen új évet kezdek - új projekttel, ráadásul igencsak ambiciózus új projekttel. Nézzük csak hogyan és miből indult a dolog.
"Ruhautalvány" címen kaptam karácsonyra egy aranyos kis borítékot, tele lehetőségekkel (=pénz), pénteken neki is vágtam vele a székesfőfalunak. Talán nem lesz nagy meglepetés, ha elmondom, hogy nem a fast fashion-üzleteket céloztam meg vele. Az ajándékba kapott lehetőségekből én ugyanis a legszívesebben további lehetőségeket veszek: alapanyagokat.
Nálam az "alapanyag" persze nem csak azt jelenti, hogy bemegyek egy méteráru-üzletbe. Turkálókba is bemegyek, naná hogy. Még ha nem is az én méretemben van valami, aminek megtetszik a színe-mintája-anyaga, alapanyagként még szóbajöhet. Alapanyagnak használható holmikért amúgy a kilós turkálókba megyek be: az ott beszerzett ruhadarabok azért is praktikusak a varráshoz, mert átalakítani sokkal gyorsabb-könnyebb valamit, mint megvarrni a nulláról; azonkívül, ha az ember elrontja, kevésbé kezd azon káromkodni, hogy most dobhatja ki ezt a drága cuccot.
Utoljára talán három éve indultam el ugyanilyen módon, egy meghatározott keretösszeggel, de akkor sokkal inkább találomra vásároltam, mint most. Ezúttal a célirányos pénteki portyázásról a következő irdatlan kupaccal tértem haza (a teáscsésze nem a készlet része!):
A képminőség a szokásos, pedig majdhogynem a plafonról fotóztam, meg utólag bele is matattam, na mindegy. Külön-külön majdnem minden előkerül majd újra úgyis, és akkor remélhetőleg jobban fognak látszani, ez most itt csak afféle áttekintés. Nagyjából az óramutató járása szerint, a bal felső sarokból indulva:
- - 2 méter fekete csipke
- - 3 méter mályvás-lilás körkötött pamut
- - szürke hosszú télikabát
- - fekete műbőr férfidzseki (alapanyag! alapanyag!)
- - lilás pamutbársony hosszú szoknya
- - sötétszürke, mintás-fodros mikrokord szoknya, földig érő (18-as...)
- - ujjatlan lila plüssbársony ruha
- - ujjatlan fekete plüssbársony ruha csilivili nyakmegoldással (ez is 18-as)
- - világosszürke csipkekardigán, könyékig érő ujjú
- - világosszürke gyűrt plüssbársony ruha, spagettipánttal (nagy ez is)
- - világosszürke sima pamutpóló, v-nyakú
- - barna pamutbársony dzseki
- - flitteres nyakú, pirosas lila plüssbársony póló
Ijesztő, mi? És ez még nem minden. Vettem egy csodálatos banyacipőt is, kis bőrhibával, de azon nincs sok mutogatnivaló; miután hazajöttem, alaposan kivikszoltam fekete cipőboksszal, a bőrhiba meg szégyenkezve eltűnt.
Már említettem az imént, hogy célirányosan vásároltam be (egyetlen darabot kivéve, amit nem bírtam otthagyni), de ez valószínűleg nem látszik. Pedig, higgyétek el: volt benne rendszer, be is fogom mutatni, hajaj. Addig is: ki tudja találni valaki, melyik az a ruhadarab, amelyik kakukktojás a kupacban?
Babák, manók, angyalok 2.
(Folytatódik a babák sagája, ez most jó hosszú lesz, de ideje letudni - akár sikerült a projekt, akár nem...)
Közben persze az is kiderült, hogy rosszul emlékszem: nem két, hanem három manóbabát készítettem el teljesen*, a harmadik Csőrikénél őrizte a kottákat nemrégig, amikor is Hanga eltulajdonította alvóbabának. (Úgy is néz ki, valljuk be, mint akit eddig egy polcon szívott a nap, most meg alvás közben csócsálgatnak. No sebaj, csudamód még volt kész manóruha, úgyhogy átöltöztettem a kis nyavalyást, mielőtt végképp leszakadna róla az ümög. A manóról, persze, nem KCs-ről.)
Mivel úgy gondoltam, hogy csak ideiglenesre angyalkázom át a babákat, helyenként nem túl szép vudumódszereket voltam kénytelen bevetni: a hajukat például gombostűvel rögzítettem bele a fejükbe. Eleve milyen haj is lett az, Pumukli elsárgulna irigységében. Egy olyan anyagot használtam fel hozzá, ami szintén Cecameca műhelyéből származott el hozzám, és még madárkagyártás közben derült ki az az igen izgalmas tulajdonsága, hogy az egyik irányban felcsíkozva és megnyújtva fodrosra pödörödik. (A pirosfarkú madárkákon már látszik, itt alább meg különösképpen.) Két réteggel dolgoztam, nagyobb téglalapokra kisebb téglalapok, aztán a két réteget összevarrtam, bevagdostam, kihúzogattam a pödörkéit, majd rágombostűztem az angyalkák fejére. Á, tudjátok mit, szövegelés helyett inkább itt a fotó, nédda:
A hajas babáknak arcot is gyártottam: a szemük üveggyöngy, a szájuk pedig néhány öltésnyi piros cérna. Nem volt igazán könnyű meló, elsősorban amiatt, mert (brutális részlet) a fejtetőn keresztül dolgoztam el a cérnavégeket. Ehhez persze le kellett szerelnem a hajukat, ehh, fordítva kellett volna nekikezdeni. Na mindegy, szem-száj kész, hajak vissza.
Most már tényleg ideje volt a ruházatukra is gondolni. Néhány egyszínű körkötött pamutanyag mellett belekerült a kupacba a már emlegetett Csőrikeszoknya utolsó megmaradt darabja is, azzal, hogy demostaztán ezzel a projekttel kivégzem, ki én. Undok egy anyag, annyit mondhatok: vért izzadtam, mire sikerült a hosszú csíkot úgy-ahogy elszegni, az egyik oldalán pedig afféle gumiházat gyártani bele. A másik oldalára egy szélesebb selyemszalagot terveztem be - mivel nem volt egyik színből sem elegendő, kettévágtam az anyagot, és az egyikre sötétpiros, a másikra meg lila szalagot varrtam fel keskeny cikcakkal.
Mivel eleve csak afféle alsóruhaként gondoltam a mintás anyagra, az egyszínű körkötött pamutok esetében azt kellett kitalálnom, vajon milyen módszerrel gyárthatok le valami felsőruha-körítést a mintás anyaghoz - ráadásul lehetőleg úgy, hogy a babaruha ujját is megoldjam vele. Végül amolyan duplaruha-kabát lett az egészből: a felsőruha hátsó részét egy egyenlő szárú trapézból, az elülső-oldalsót pedig egy-egy gömbölyített, rövid szárú T formájában vágtam ki. (Azt hiszem, ezt is jobb, ha inkább megmutatom.)
A képen már látható lenne, ha látszana, hogy a trapéznak (vagyis a kabát hátának) ezen a ponton már visszahajtottam és beszegtem a szélét, valamint a T-ben elszegtem cikcakkal az ujjarészt. Következő állomásként összevarrtam az első-oldalsó rész gömbölyű felét, majd színt színre fordítva rávarrtam ezeket a részeket a trapézra, majd a kabát elejét is elszegtem egy kis visszahajtással.
Az aljat kitartva, hogy fodrozódjék, cikcakkal elszegtem, majd a kabát nyakát hátul cérnával összehúztam, hogy ne lifegjen majd a baba nyakán.
Ezután következett a mintás anyag beállítása. A trapéz-részre varrtam rá, ezúttal nem színt színre fordítva, hanem így ni:
A másik oldalát is hasonlóképpen varrtam be, majd kifordítottam az egész miskulanciát, és a mintás anyagot kivágtam a karöltőnél. (Ekkorra már négy órája dolgoztam a projekten, és nem volt türelmem esztétikusabb megoldást keresni - meg aztán, dekorációnak készült, nem játéknak.)
Ezután már nem is volt más feladat, mint a babát belebújtatni a ruhába, a nyakán kötőt húzni a "gumiházba", aztán elegyengetni rajta a ruhadarabokat.
Na és ekkor jött az, hogy letettem, megnéztem. Hm. Esetleg aranyzsinórból rákötni valami glóriafélét a fejére? Oké, kössünk. Megnéztem megint. Hm. Amennyiben az angyalok úgy néznek ki, mint Mozart piros parókában vagy piros elf hercegek, akkor minden rendben. A biztonság kedvéért azért levittem a Repülő Kutatóhoz, ő rábámult, majd kitörő örömmel mondta: "Nahát, Mátyás király!"
Nos, így ért véget a babák-manók-angyalok idei felvonása. Sebaj, jövőre is van karácsony, hátha addigra kispekulálom, hogyan csináljam meg. A következő projekt viszont nem lesz babaruha, de nem ám. Nagyon nem.
Már alig várom. Remélem, ritkás közönségem is talál majd benne valami érdekeset - én mindenesetre valószínűleg egész január-februárt ellátom bejegyzésekkel belőle. BÚÉK!
* Furának is tűnt, hogy éppen hatot csináltam volna - ha már manók meg mesék, bizony hétnek kellett lennie.
A fajansztál új "ruhája"
(Nyugi, babák-manók is lesznek, de az hosszadalmas, addig meg hadd mutatok be valami gyors és viszonylag egyszerű, viszont rettenetesen lökött átalakítást.)
Két éve kaptuk ajándékba ezt a roppantul praktikus tálcaszerű tálat, aprósüteményhez ideális (pláne ha az akkora adagban készül, amekkorában én szoktam legyártani). Jár hozzá két salátaszedő kanál is, ami még praktikusabb dolog, ha valaki annyiféle salátát készít, mint a Repülő Kutató szokott.
Mindezek ellenére alig-alig használtuk szerencsétlent, és ebben leginkább én vagyok a ludas: nem volt szimpatikus a mintája. (Igen, tudom, dilis vagyok, ne is mondjátok.) A nem kedvelt edényeket mindig valahová hátulra taszajtom be a szekrényben, aminek az az eredménye, hogy én ugyan tudom, hol lapulnak, de a Repülő Kutató nem ütközik bele abba, amit nem lát. Szóval nem nagyon volt használatban a cucc, de a múltkor egy karácsony előtti hajnalon a sütikre és salátákra gondolva előkotortam, aztán gondolkodni kezdtem rajta, mivel tudnám szimpatikusabbá tenni a magam számára.
A mintán nem lehetett változtatni, direkt rá van domborítva a fajanszra. Viszont (hoppá) rájöttem, nem is annyira a mintával magával, mint annak a színével van bajom. Hát akkor fessük át, sutty. Na de honnan szerezzek én hajnali négykor porcelánfestéket, hogy mostazonnal nekiugorhassak a munkának? Sehonnan.
Ha a hülyeség fájna, én minden bizonnyal folyamatosan ordítanék, mert akkor azonnal beugrott egy őrült ötlet: mi lenne, ha körömlakkal festeném át a tálat? Ha már megszáradt, meg sem kottyan neki egy mosás (mármint ha a körmökből indulok ki), tartósnak elég tartós, és mivel száradás után már nem oldódik, feltehetőleg nem is mérgezem le magunkat vele - különben is, a salátáskanálnak az a része nem érintkezik eledellel, a tálca széle is alig. További előny, hogy ha elrontom a festést, körömlakk-lemosóval kiigazítható, és ha esetleg később mégis úgy döntök, hogy visszatérek az eredetihez, akár teljesen le is törölhető.
Úgyhogy nekiugrottam négyféle színű lakkal, és másfél órával később már kész is volt a szép új tálam, vidám karácsonyi színekben. Ujjé.
Fa, díszekkel
Csak a rossz mesterember szidja a szerszámot, úgyhogy férfiasan bevallom: velem van a baj, nem a fényképezőgéppel. Mindenesetre így már a büdös életben nem hiszitek e nekem, hogy a fánk igenis kedves-bájos-aranyos kicsi példány, nem ferde és nem csámpás, és az általam készített díszek pláne jól mutatnak rajta.
Babák, manók, angyalok 1.
Hogy ne csak párnákról essék szó: van nekem egy többéves elmaradásom magammal és néhány babával kapcsolatban, úgyhogy ideje ezt is letudni.
Valamelyik ősidőkből származó, azóta már elkallódott Praktikában találtam olyan bábu-szabásmintákat, amikből ott ablakba ültethető angyalkákat gyártottak. (Az "ősidők" tényleg ősidők, már vagy öt éve nem is vettem Praktikát, ez tán 2001-es lehetett, de nem vennék rá mérget.) Nahát, gondoltam, milyen jó kis manókat lehetne ezekből kreálni, éppen csak csizmácska kéne rájuk meg sapkácska, a manók aranyosak, a manók viccesek, nosza. Gyorsan össze is dobtam belőlük hat darabot - félig. Kettőt ugyan befejeztem, és odaajándékoztam Hosszunak meg Nellinek, tán most is megvannak még, a többi négy viszont ott maradt csupaszon. Valahol útközben elfogyott a lendület meg az enerzsia, a bábukat bedobozoltam, aztán nem is jutottak eszembe, amíg elő nem kerültek most a nagy doboznyitogatás közben - még mindig csupaszon és arctalanul, de legalább piroscsizmásan, mint valami kuruc kesergőben.
Lévén mindjárt karácsony, ezúttal az angyalka-verziót fogom megvalósítani belőlük, közben viszont fenntartva a lehetőséget a manókra is (értsd: cserélhető ruha, ideiglenes haj).
(Folytköv., mi más.)
Madaras kispárna
Ugyan a mostanság legyártott holmik karácsony tiszteletére készülnek, de a legtöbbjüknél arra törekedtem, hogy lehetőleg ne kelljen lekapkodni mindet a karácsonyfával együtt. A madárkák például bárhonnan és bármikor fityegtethetők, legfeljebb tavasszal majd tojásokkal körítem őket, nem pedig hamis szaloncukrokkal. És ha már úgyis van hozzájuk sablonom, miért ne használhatnám ezt a sablont másra is - például párnák díszítéséhez.
Az alap még mindig a 30×30-as kis ikeás párna, a hátlap is ugyanaz, mint az előző posztban. Az előlap viszont teljesen más, mint az előző: egy olyan módszert próbáltam ki, amit még eddig sose, és még a magyar nevét sem tudom. Angolul reverse appliqué a neve, és ezt maximum lyukrátétnek tudnám fordítani, de az hogyan hangzik, ugye. Most már azt is tudom, mit fogok a jövőben javítani a munkamódszeremen, de előbb lássuk az első bukdácsolásokat.
Első lépésként kivágtam sötétpiros termovelúrból az előlapot, majd illanófilccel rárajzoltam két madárkát a visszáján a közepére.
A madárkákat ollóval kivágtam, így ni:
Ezután rágombostűztem a termovelúrra egy csíknyi maradék színes kreppselymet úgy, hogy a lyukakon majd az anyag színoldala kandikáljon ki. (Az anyag egy olyan darab maradéka, amit Csőrikének vettem, ő pedig szoknyát varrt magának belőle - mikor is, te jó ég, akkor még hajadon volt, hát tényleg nem dobok én ki semmit ebben a kuplerájban?)
(Lehet, a tűpárnáról is mesélek egyszer "mire jók az elrontott projektek" címmel.)
Ugyebár a folytatás lehetne a legérdekesebb, mármint hogy mit és hogyan csináltam a huzattal a továbbiakban. A fényképezőgép viszont szégyenteljes módon megette ezeket a képeket, úgyhogy kénytelenek lesztek a késztermék fotójáról tájékozódni, mi is történt.
A kreppselyem darabot széles cikcakkal fent és lent rávarrtam a termovelúrra, aztán kézzel, fércöltéssel, narancssárga hímzőcérnával körbevarrtam a madárkákat, hogy egymáshoz rögzítsem a kétféle anyagot. (A jövőben, ha még csinálok ilyet, valószínűleg nem próbálkozom ennyire eltérő vastagságú és természetű anyagok párosításával: nem volt egy sétagalopp elérni, hogy egyenletesen egymásra feküdjenek.) Ezután következett a plusz dekoráció: egyrészt a madárkákat varrtam körbe a már ismertetett módszerrel a szivárványszínű fonallal, majd a két anyagrészt eredetileg összerögzítő széles cikcakk két oldalára is rávarrtam ezzel egy-egy díszcsíkot.
Hátlap beállít, összevarr, kifordít, párna belepofoz, patentok összecsatt. Hívjuk jobb híján modern népművészeti terméknek.
Sárga párnák
Nem kevés párnahuzatot gyártottam/gyártok le most ebben az időszakban - ideje volt már végre felöltöztetni a sok kis pucér ikeás párnát, amiket még évekkel ezelőtt vettem meg, hogy aztán csupaszon hányódjanak a lakás eldugottabb pontjain. És ha már ezekre elkezdtem új huzatot varrni, hát uccu neki az összes többi díszpárnának is. (Őszintén - nem is hittem, hogy ennyi van itthon.)
A szép új huzatok rettentő nagy változatosságban készültek/nek, nagyjából a hátlap meg a színek-alapanyagok kötik össze a különböző példányokat, de a minta meg módszer mindegyiknél más. Az itt leírt sárga párna az egyetlen, amiből két darab készült: annyira beleszerettem a "színes fonalat átabotában vezetgetünk ide-oda az anyagon" módszerébe, hogy kipróbáltam párnahuzat formájában is. Az előlap receptjén nemigen van megosztanivaló (igen, "színes fonalat átabotában vezetgetünk ide-oda az anyagon"), viszont a hátlapot leírom, hátha valaki hasznát veszi.
Jó ideje már, hogy beszereztem néhány méternyi csíkos, brokátszerű lakástextil-anyagot, eredetileg sötétítőfüggönynek szánhatták. Nagyon jó kis anyag, viszont a fotózásához nálam tehetségesebbnek kéne lenni, a képeimen rendszerint nem mutat túl jól. Mindenesetre mikor megvettem, csak annyi volt bizonyos, hogy mi nem lesz belőle: természetesen sötétítőfüggöny. Most karácsonyra például ebből készítettem abroszt, futót az alacsony polc tetejére, meg ez került a párnahuzatok hátlapjára is.
Először is lemértem a párnát, a huzathoz eleve rászámoltam szélességben-hosszúságban egy-egy centit. A hátlaphoz két különböző méretű téglalapot vágtam ki az anyagból, a keskenyebb oldalukra még további egy-egy centit rászámolva - ezt a plusz hosszt használtam fel ahhoz, hogy a visszáján behajtva elszegjem az anyagokat.
A záródáshoz bébipatenteket használtam: ilyen kis párnához elég volt kettő is, a visszahajtott-beszegett anyagszélekre ütöttem rá azokat, a középvonaltól öt-öt centi távolságra. A keskenyebb téglalapon a majdan belülre kerülő patenteknél leginkább szemmértékre dolgoztam, a másik kettőt pedig ezek függvényében jelöltem és ütöttem be a szélesebb téglalapon.
A hátlap összeállításához kézenfekvő módszerként az adódott, hogy a két részt összepatentoltam, majd a lap két széléről öt-öt centit végigvarrtam a záródáson. Így a közepén maradt egy húsz centis rés, ahol majd begyömöszkölhetem a párnát a huzatba.
A huzat elejét és hátulját színt színre fordítva összegombostűztem, majd a szélétől egy centire végigvarrtam egyetlen folyamatos varrással mind a négy oldalát, majd mind a négy sarkon ferdén levágtam a ráhagyást két milliméterrel a varrástól - ez arra jó, hogy a huzat sarkát is szépen ki lehessen fordítani.
Ezután ismét kinyitottam a patentokat, a résen keresztül kifordítottam a huzatot, aztán belepofoztam a párnát, formára húzkodtam az egészet, és visszacsattintottam rá a patentokat.
Íme, a végeredmény, melyen végre az előlap is megcsodálható:
Vigyázat, a közeljövően további párnák várhatók!
